Szingapúr fizet napi 15 perc olvasásért, jött a hír. Aztán persze rákerestem, mi a fene is ez pontosan!
Szóval…
Szingapúr állami könyvtári szervezete ötéves programot indított az olvasás ösztönzésére. A vállalás egyszerű, naponta legalább 15 perc olvasás, amit rögzíteni lehet, virtuális érmék járnak érte, amelyek később pénzre válthatók. Nem nagy összegről van szó, ötven napnyi olvasásért mindössze egy szingapúri dollárt lehet kapni. Világos, hogy ez nem fizetség. Ennyi pénzért senki sem olvas ötven napon keresztül.
Akkor miért működhet mégis a napi 15 perc olvasás? Jön a jogos kérdés. Hát azért, kérem szépen, mert a program ugyanazokat a pszichológiai eszközöket használja, amelyekkel a telefonos alkalmazások is újra és újra visszacsábítanak bennünket.
Azaz, 15 perc könnyen teljesíthető cél. Nem rettent el, nem kíván nagy elköteleződést, viszont a virtuális érme egy azonnali visszajelzés. A napi teljesítésekből sorozat lesz, a dokumentálás, gyűjtés pedig láthatóvá teszi a haladást. Ha már húsz napja olvasunk, nem szívesen hagyjuk ki a huszonegyediket.
Azt mondják a hozzáértők, hogy így működünk.
Pont, jutalom, folyamatosság, egy következő elérhető cél. És egy újabb kérdés bennem. Ennyi kellene?
Tényleg ennyi az ember? Egy virtuális érme, egy jelvény, egy megszakítani nem kívánt sorozat, és máris rávehető valamire?
És ha az olvasásra rá lehet venni, mi minden másra lehet, lehetne még?
Ugyanezek az eszközök ösztönözhetnek több mozgásra, tanulásra, takarékoskodásra, egészséges(nek hitt) táplálkozásra. De rávehetnek arra is, hogy tovább görgessünk, többet vásároljunk, újra megnyissunk egy alkalmazást, vagy még több időt töltsünk egy olyan felületen, amelynek éppen a figyelmünk jelenti az üzletet.
Ki jelöli ki a célt? A módszer önmagában se nem jó, se nem rossz. A kérdés inkább az, hogy ki jelöli ki a célt, mire akar rávenni bennünket, és kinek áll érdekében, hogy megváltozzon a viselkedésünk.
A szingapúri program esetében szimpatikus a cél. A telefon helyett könyv, szétszórt figyelem helyett elmélyülés. Mégis van benne valami nyugtalanító. Lassan már ahhoz is pontokra és jutalmakra van szükségünk, hogy negyedórára leüljünk egy könyv mellé?
Persze lehet, hogy mindegy, mi vesz rá arra, hogy elkezdjük. A külső jutalom elvezethet a könyvig, rávehet, hogy kinyissuk. Azt viszont már nem tudja elérni, hogy érdekeljen a következő mondat, hogy magával vigyen egy történet, vagy hogy ne akarjuk abbahagyni a tizenötödik perc végén. A pont legfeljebb elvezet az ajtóig, belépni már nekünk kell.
Én nem tudom. Csak spekulálok.
